Trendi és szexi

avagy színházi nevelés/színházpedagógia 

A háromnapos konferencia utolsó és sok szempontból legizgalmasabb napja. Nehéz egy olyan konferenciáról írni, ahol többek között épp azon vitáztunk, hogy mit hogyan kellene nevezni. Írok, pedig nem kerülhetem ki a nyelvet.

Hosszú folyamat ez: a megnevezés, elnevezés, átnevezés aktusa. Tart egy ideje, és még egész biztosan eltart egy darabig. Mindössze a folyamat egyik állomásán vagyunk túl. Noha pár hónapja még felmerült hasonló témájú rendezvényeken, hogy egyáltalán szükség van-e egységes terminológiára, mára már a színházi neveléssel/színházpedagógiával foglalkozó szakemberek zöme egyetért abban, hogy erre szükség van. Fontos, mind szakmapolitikai szempontok, mind konkrét szakmai szempontok miatt is, elvégre úgy lehet hatékonyan, szakmaian beszélgetni, ha ugyanazt értjük bizonyos fogalmak alatt, és egységesen kell tudnia a szakmának kifelé kommunikálni. Biztos vagyok benne, hogy az, hogy az egységes terminológiáról már mint vitathatatlan szükségről beszélünk, az nagyban a Bethlenfalvy-Cziboly könyv megjelenésének köszönhető, a Színházi nevelési Programok Kézikönyvének.

Több kiscsoportban zajlottak a viták, beszélgetések a Kaposvári Egyetem egyik próbatermében, ahol az egyik lámpa sokat villogott, így téve izgalmasabbá a napot. Bár jól meghatározott időközönként lehetett csoportot cserélni, (minden témára jutott egy moderátor, akihez oda lehetett ülni beszélgetni) sőt, szünetet is lehetett volna tartani, az összegyűlt résztvevők többsége meg se mozdult. A koncentrált figyelemtől sűrű volt a levegő.

A konferencián csaknem minden fontosabb színházi neveléssel/színházpedagógiával foglalkozó szakember jelen volt, saját nézetein túl képviselve színházát/társulatát is. Nem is csoda, hiszen a színházi nevelés/színházpedagógia trendi és szexi, ahogy azt hamar tisztáztuk.

 A talán legfontosabb, mindennek az alapját képező kérdés, hogy a színházi nevelés fogalmát, vagy a színházpedagógia fogalmát használjuk erre a területre. Ehhez a kiscsoporthoz ültem le először, és nem is sikerült elszabadulnom többé. A Színházi Nevelési Programok Kézikönyvében az Ádámok azt javasolják, hogy szinonimaként használjuk a kettőt.

Felmerült a konferencia résztvevői között, hogy talán a pontosabbnak talált jelentésű fogalmat kellene használni. De tekintve, hogy nem objektív térben vagyunk, és ezek a fogalmak már most is jelentenek valamit, elhangzott, hogy nem lehet egyiket sem a másik fölé emelni. Nem érdemes tehát elválasztani a két fogalmat - csakhogy már el vannak választva. Elhangzott továbbá, hogy igazából a név meghatározása értelmetlen, amíg nincsenek maguk a tevékenységek definiálva, ami egy hosszú, féléves-éves folyamat lesz. Munkacsoportra van szükség.

A Színházi Nevelési Program kritériumait is megvizsgáltuk, a könyv javaslatából kiindulva. Az a kritérium, hogy köznevelésben érintettek számára készüljön, vitát indító. Nem minden társulat/színház készít színházi nevelési programot csak a köznevelésben érintettek számára, hiszen például a nyugdíjasok is lehetnek célcsoportjai egy ilyen programnak. De ha kivesszük ezt a kritériumot, az szakmapolitikailag komoly következményekkel járhat...

Egy másik csoportban szó esett még például a nyílt, és zárt végű interakciók elkülönítésének szükségességéről, és minőségbeli különbségeiről, és a nap vége felé, a nagy körben ülve mindannyian fáradt nevetésben törtünk ki amikor elhangzott Neudold Juli (Örkény Színház) szájából, hogy „Az életünk egy zárt végű interakció”.

Bodor Panna

Színház- és Filmművészeti Egyetem

Boribon és Annipanni a Biennálén

Az ötödik napján már kicsit nehezebben szántam rá magam, hogy felkeljek reggel a tizenötödik gyerekelőadás miatt. Boribon és Annipanni, Budapest Bábszínház; majd megnézem Pesten. Némi rábeszélés hatására azonban mégis ott voltam – és egyáltalán nem bántam meg. A nagyszínpad nézőtere szinte teljesen dugig van, még a páholyokban is ülnek, pedig nekünk a nézőtéris néni azt mondta, nem szabad. A zsűri több tagja is ül a közelben – látszik, hogy ismerik az előadást, izgatottan várakoznak, van, aki három kisgyerekével és a gyerekek által mozgatott három Boribon figurával a fején. Hamarosan meg is értem a lelkesedésüket: mese-szép díszlet, kedves bábok, profi színészek és megunhatatlan történetek jellemzik az előadást. A zene is fantasztikus, én a másodéves bábszínészek között ülök, akik boldogan énekelnek minden egyes dalt, miközben a nézőtéren egyre több gyerek áll neki táncolni. A humor sem hiányzik az előadásból, hol gyerek, hol felnőtt kacagás harsan fel, legtöbbször talán mégis a kettő együtt. A szemünk előtt megjelenő esti égbolt teljesen elvarázsolja a kicsiket. Boribon betegségénél pedig én esek kétségbe, ijedten kérdezem beavatott szomszédomat, hogy ugye Boribon nem fog meghalni? (Tudom, tudom, gyerekelőadás, de akkor is…) Szerencsére a válasz egy megrökönyödött dehogy is, így nyugodtan nézem tovább a folytatást. Mikor elkezd összemenni a függöny, akkor észlelem, hogy eltelt másfél óra, vége az előadásnak. Valamelyik szakmai beszélgetésen került szóba, hogy vidéken a közönség „jól nevelt” – itt azonban megvan a hiányolt „rock-koncertes” hangulat, hatalmas vastaps, hujjogás. Bizton állíthatom, hogy Boribon és Annipanni rajongói klubja újabb tagokkal bővült.

Fabacsovics Lili

Hovatovább avagy

Kő, papír, olló

Pass Andrea drámája annak ellenére, hogy rengeteg kamasz-problematikát vet fel (talán kissé túl sokat is) elsősorban a továbbtanulás problematikáját dolgozza fel a tantermi színház keretei közt. Rendkívül nehéz tizennyolc éves korban eldönteni. hogy akkor mi is legyen az a bizonyos hogyan tovább. Szerintem ezért is tolódik ki ennyire a továbbtanulásunk, mert tizenéves fejjel még szinte képtelenség dönteni a bizonyos egy és véglegesről. A dráma olyan kérdéseket feszeget, amik elengedhetetlenek egy ifjúsági biennálén. A hogyan és hova kérdéskörét, a barátság és az itthon maradás kontra külföldön tanulás dilemmáját, az önkép az önelfogadás kálváriáit és persze az örökérvényű és elengedhetetlen szerelem bonyodalmát sűríti egy tanóra (45perc) keretébe.

Stork Natasa, Porogi Ádám és Ötvös András színészi jelenléte és természetessége és már–már civilsége zavarba ejtően hiteles és pontos. Minden szavukat elhiszem, mert tökéletesen megteremtik-élik az érettségizők korában lévő kamaszokat. Az előadás színház nevelési részével a Biennálé fesztivál-jellege miatt ismét furcsa helyzet állt elő: miután az első 45 perc, maga a színházi előadás véget ért, és meg lettek szólítva a gyerekek, totális némacsend állt be a meghívott osztály tagjai közt. Talán a szakmai közönség jelenléte frusztrálta őket. Bár kétségtelen, hogy maga az előadás hirtelen és váratlanul ért véget, amihez nehéz volt kapcsolódni. Akárhogyan is, mi, a „szakmai közönség” távoztunk, s ezzel remélhetőleg megsegítettük egy felszabadult beszélgetés megszületését.

                                                                                                            Szenteczki Zita

Reakciók

A fesztiválon nem csak az előadások szimpla befogadása nyújt élményt, engem, aki először lát egy kosárban ennyi ifjúsági és gyerekelőadást, a gyereknézők reakciói különösen lenyűgöznek. Az intenzív jelenlét mindenhol feltűnő, gyors és határozott válaszok a látottakra, a bátor királyfi, különösen, ha még humorérzéke is van, megérdemli a biztatást, de ugyanígy nyeri el a bizalmat a szégyenlős lámpa, Spot a bolognai előadásban. 

Semmi

A Semmi szakmai beszélgetésén mondja el az egyik néző: mivel olyan helyen ült, ahonnan ráláthatott a fiatal közönségre, pontosan követni tudta a kiváltott hatást. Gyakran ott nevettek, ahol a felnőttek hallgattak, abban, amit mi tragédiaként éltünk meg, ők láttak izgalmat, humort. És fordítva. 

Horda2

 A Horda2 végén, a Káva, a Nemzeti Táncszínház és a Közép-Európa Táncszínház közös produkciója utolsó jelenetében, ahol a fiatalok reflektálnak a megéltekre, a közös tánc, a közös alkotás közben átélt élményekre, egy lány meglepő figyelemmel érvel a részben közösen létrehozott Horda című előadás mellett a „New York” helyett. Minket említ meg, akik csak kívülről figyeltük az eseményeket, az ellenséges, kommerszpárti és reformellenes táncszínház-igazgató elleni vitában: azáltal, hogy láttuk, rájuk milyen felszabadító hatással van az együttes mozgás, mi is átélhettük ezt a szabadságot. Ez a foglalkozás egyik célja is: közelebb hozni a fiatalokhoz a tánc műfaját, s a mozgáson keresztül fejleszteni a kifejezés képességét. Ez a csapat pedig a foglalkozás végén helyet ad a körben az igazgatónak is.

Varga Zsófi

Jókedvűen, szeretetben

A Kuruttyoló békakirály meséje számomra eddig ismeretlen történet volt. Ennek orvoslására látogattam meg Tarján Veronika és Mogyoró Kornél előadását. Ketten ülnek a színpadon, körülöttük hangszerek garmadája. Leginkább dobok. Elindul a mese Veronika ének- és beszédhangján, Kornél zenei kíséretével. Az előadásból áradt a szeretet, és az a vágy, hogy boldoggá tegyék a hallgatókat. Engem leginkább a dalok és a Fekete boszorkány története vonzott be, a roma származású kisbékákról (akik egész nap buliztak) nem is beszélve.  Az előadás után Kornéltól megtudhattuk, hogy melyik hangszernek mi a neve, amiknek kitalálásában a gyerekek lelkes résztvevői voltak.

Ez a két csupaszív ember végig egymással volt lélekben, amíg szórakoztatták a gyerekeket, és én személy szerint mindig örülök, ha ilyet látok színpadon.

Kuruttyoló békakirály

Délután, napsütés, fagyi a kézben, sétálóutca. Már messziről látom és hallom a gólyalábas utcazenészeket, akik egy gólyaláb nélküli dudással teszi jókedvűvé az ottlévőket. Teljesen spontán, nagyon felszabadító. Megérkezik egy hölgy, aki határozottan, de nagyon édes modorban vonja magára a figyelmet, egyúttal távozásra kéri az óriás népséget. Écsi Gyöngyi már szerepben van, barátkozik a nézőkkel, megszólítja a gyereket. Szőlőszem Kálmán meséjét egyedül adja elő a színpadon… várjunk csak, tévedés! 

 

Écsi Gyöngyi

A bábok mellett a hallgatóság kisebb tagjait hívja fel a színpadra, hogy segítségére legyenek a történet továbbvitelében. Az az érzése az embernek, hogy ez nem szerep, amit játszik, hanem ez a hölgy ilyen, a maga egyszerű, de végtelenül bájos előadásmódjában. Szülőket és gyerekeket egyaránt jókedvre derítő vicceit, mint egy ajándékcsomagot továbbvittem magammal a napom hátralévő részében is.  

 Pájer Alma

Állampolgári ismeretek Kaposváron

Boronkay Somával, az Állampolgári ismeretek dramaturgjával egy kaposvári étterem teraszán találkoztam a szakmai beszélgetést követően. Előző nap nem ért rá, próbálniuk kellett, hogy aztán este, a túlcsorduló próbateremben learathassák a jól megérdemelt babérokat. A szakmai beszélgetés szerdára csúszott, oda is sokan jöttek el – a fél órás intervallum minden eddiginél kevesebbnek bizonyult. Most a teraszon ül, háttérben a kivilágított Fő térrel, egy majdnem virágzó leanderrel, Limoncellot- kortyolgat, miközben jól megérdemelt vacsorájára vár.

-Az előadás kezdetén Amerikáról, Georgiáról esik szó, ti viszont hamar átváltotok magyar helyzetre, magyar környezetre…

-Mark Ravenhill darabjának eredeti címe Citizenship, ami nagyon sok mindent jelent. A próbák elején a magyar nyersfordítással dolgoztunk, aminek a címe talán Állampolgárság volt. Nagyjából akkoriban került be az új Nemzeti Alaptantervbe az állampolgársági ismeretek óra, amihez természetesen megjelentek tankönyvek is. A legnépszerűbb a Mozaikos, amit az előadásban is használunk, az órai jelenetet konkrétan ebből olvassák fel a színészek. Nagyon tanulságos könyv, női jogokról például egyáltalán nincs benne szó, vagy legalábbis nagyon minimálisan, a szexuális identitás nincs megkülönböztetve, olyan szó, hogy homoszexuális, egyszerűen nincs is benne.

-Hányadik előadás volt a mostani?

-A kilencedik, ebből ez volt a második fesztiválunk. Az Állampolgári ismeretek alapvetően tantermi előadásnak készült, persze még mindig kérdés, hogy mennyire működhetne annak. Mikor a szövegkönyvet írtam, akkor az én fejemben ez például egyáltalán nem befolyásolt semmit. Szerintünk végzősöknek játszható, erről a korosztályról szól, ez a célközönség. Osztálytermi térben még nem próbáltuk, bár nagyon szeretnénk. Az előadás terének az is a funkciója, hogy osztálytermi környezetben tudjuk játszani – közben persze a hat padnak atmoszférateremtő hatása is van, a fény pedig amúgy sima neon szokott lenni. Teljes mértékben iskolai hangulatot szerettünk volna teremteni.

-Említetted a szakmai beszélgetésen, hogy kicsit feltuningoltátok a karaktereket és a jelenetek. Például mivel?

-A Ravenhill darab vázát tartottuk meg, az alapszituációkat, a szerkezetet, a karaktervázakat. Raktunk be jeleneteket, például hogy a jósnőnek ne csak egy legyen. Ravenhillnél főleg a Tomi és Anna által játszott karaktereken van a hangsúly, mi feltuningoltuk az osztálytársakat is. Minket nem annyira a buzizás érdekelt az egészben, mert az egy idő után ellaposodik, hanem sokkal inkább az, hogy mi az a közeg, amiben élünk. A szakmai beszélgetésen kérdezte valaki, hogy ha ez az előadás a mi életünket mutatja be, akkor mitől színház. Attól, hogy gyors a tempója és elrajzolt. Például nagyon jó kérdés, hogy mennyire sztereotípiák a karakterek

-Az, hogy a színészek a saját nevükön játszanak, szerzői instrukció volt?

-A darab úgy keletkezett, hogy van egyfajta színházi nevelési módszer Angliában, ami kapcsán meghívták Ravenhillt, hogy csináljon valamit a diákokkal. Elkezdte impróztatni őket, ebből született a Citizenship, amit aztán előadtak a National Theatre-ben is és ebben a fiatalok a saját nevükön szerepelnek. Nálunk az olvasón a színészek nem a saját nevüket látták, hanem a karakterneveket, ezekkel próbáltak később is. A bemutató előtt egy vagy két héttel merült fel, hogy játszanak a saját neveiken. Eleinte volt, akit ez zavart, de mostanra ez elmúlt, mert így sokkal természetesebb az egész, az angol nevek nagyon elütöttek.

Tengely Gábor (a rendező) amúgy is szerette volna némiképp reprodukálni a Ravenhill darab létrejöttét, hogy a mi előadásunk is improvizatív jellegű legyen. Az olvasópróbára készült egy húzott verzió a nyersfordításból és az első héten, a próbák előtt leimpróztatta az összes jelenetet, amiket én leírtam, illetve kerültek be plusz jelenetek is. Aztán ha valamire nem sikerült az impró, vagy nem maradt rá idő, akkor azt megírtuk Gáborral. Az előadásban már minden rögzített.

-A szakmai beszélgetésen szóba jött, hogy nagyon kitettek az agresszív jelenetek. Nem szoktak történni kisebb balesetek?

-Most például véletlen volt a telefonnal az orrba vágás. De amúgy minden pontosan meg van koreografálva. Én nem érzem soknak, ugyanezeket láttam magam körül, pedig én egy elit gimibe jártam. Ott is erőteljes volt ez a szélsőjobboldali szál, az agresszió… Amúgy eddig senki nem volt, aki igazán kiakadt volna az előadáson, aki kiment volna.

-Mi alapján lettek kiválasztva a színészek?

-Gábor az akkor végzett bábszínész osztály hallgatóival szerette volna megcsinálni az előadást. Először olvasószínházi kereketek között foglalkozott a darabbal, ami nagyon megtetszett neki, ezért gondolta, hogy milyen jó lenne ennek az osztálynak. De a próbák nyáron voltak, a színészek nem nagyon értek rá, ezért csatlakoztak az éppen végzett kaposvári színészek közül páran. Úgyhogy ez végülis egy kaposvári-színműs végzős koprodukció volt, kivéve Rita, Balázs és az idősebb színészek.

Gábornak ez volt az első nem bábos előadása. A közönség jól fogadta és szerintem is jó lett. Pedig elég kritikus vagyok az előadásaimmal kapcsolatban, tízből mondjuk ötöt érzek magaménak és még kevesebbel vagyok megelégedve. Sokat adott a színészeknek az előadás, de Gábor is mondta, hogy neki például a rendezői bátorságát nyitotta meg, mert szabadon improvizáltatni, sokkal szabadabban bánt az anyaggal is, felszabadította őt is, mint rendezőt.

Fabacsovics Lili

Színház- és Filmművészeti Egyetem

Paravánon innen és túl

Amikor az ember, aki bábos (tehát életvitelszerűen bábszínházcsinálással foglalkozik) ne adj’ isten egy másik emberrel találkozik, aki nem bábos (tehát életvitelszerűen nem bábszínházcsinálással foglalkozik), rögtön azután, hogy bevallotta, hogy bábos (tehát életvitelszerűen bábszínházcsinálással stb.), igyekszik tisztázni, mi is a bábszínház ahhoz képest, amit a másik ember (aki nem bábos, tehát életvitelszerűen nem stb.) a műfajról vél. Ilyenkor az ember, aki bábos (tehát… tudjuk) olyanokat szokott mondani, hogy “a bábszínház nem csak annyi, hogy jön a nyuszika a paravánon”, vagy hogy “a bábszínész is színész, csak azon felül még bábozni is tud”, vagy hogy “a bábszínház nem életkor, hanem műfaj”. Mert a báb valóban nagyon sok minden – a paravános, kesztyűs bábjátéktól az árnyszínházon, a bunrakun, a marionetten át mindenféle vegyes technikával előállított varázslatokig, még ha az idei biennálén a műfaj meglehetősen csekély lehetőséget kapott is a program válogatóitól sokszínűségének bizonyítására

Itt van viszont a szombathelyi bábszínház Vitéz László előadása. A vásári hagyomány izgalmas, hűséges, mégis új energiákat használó továbbéltetése, Boráros Szilárd gyönyörű bábjaival, Kovács Géza értő rendezésében. A vásári játékban a legnagyobb érdem, persze, mindig a vásári játékosé – ez a Vitéz László pedig Takács Dániel mestervizsgája. Az ember, aki bábos (tehát…) sok mindent gondol a fiatal művész teljesítményéről, a pontos bábmozgatásról, a két kéz anyanyelvi szinten elsajátított függetlenítéséről, a fantasztikusan kivitelezett ritmusjátékokról, a közönséggel való remek kapcsolattartásról, a kiválóan elkülönülő karakterhangokról és még számos dologról. Legesleginkább mégis azt viszi haza ebből az előadásból, hogy a hagyomány, a magyar vásári kesztyűsbábjéték hagyománya, él és virágzik, gyerekek, felnőttek, bábos emberek (…) és nem bábos emberek (…) nagy gyönyörűségére.

Markó Róbert

Egy reggel Kaposváron

Kilenc óra negyvenötkor esek be a színházba, páran már ülnek a büfében, reggeliznek. Egy gyors szendvics, egy pohár narancslé és már szól is a hívó – Kabóca Bábszínház (Veszprém), Pepita, kezdés öt perc múlva. Két emelet futás, rengeteg lépcső, de legalább ledolgozzuk a még fel sem dolgozott reggelit. Még éppen beférünk, én már csak a gyerekek közé. Jönnek még páran, anyukák, babák – no meg a szakma. Ülök a földön, lábamon egy gyerek, mellettem egy anyuka, aki végig narrálja az előadást („napocska, holdacska”), miközben egy másik a lábainál fogva húzza vissza színpadra vágyó csemetéjét. A két színésznő közben ismerkedik a világgal, varázsol és csodát tesz. A gyerekek tátott szájjal figyelnek, kacagnak, mennének a guruló piros labdák után. Szerencséjük van, az előadás után lehet menni játszani – mi nem maradunk, ez már tényleg a kicsik terepe. A miénk pedig ismét a büfé – előadást kitárgyalni, jeleneteket próbálni, meg persze blogot írni…

Fabacsovics Lili

Színház- és Filmművészeti Egyetem

Apró hősökre márpedig szükség van!

Reggel hősiesen tülekedtem át a Fő utcán egy csomó gólyalábas srác között, hogy elérjem a színészbüfét, és a kis reggeli foltos kalácsomat. Küzdelmem jutalma volt még a forró kávé, és a Káva Kulturális Műhely Apró Hősök előadása.

Miért nem lehet valakit, aki rossz döntéseket hoz, egyszerűen csak leváltani? Mi az a hatalom, és hogyan működik? Miért utálja a fajárók népe a pőrék népét, ráadásul úgy, hogy nem is ismerik őket? Zsarnokságról, előítéletekről kérdez, gondolkoztat ez a nagyszabású mese 9-10 éves gyerekeket.

Itt nem elég az igazságérzet és a heves lelkesedés. A gyerekeknek érvelniük kell, és a folyamat, ahogy ráébrednek erre, és elkezdenek az igeneken, nemeken túl fontos érveket is kiabálni, nagy érdeme az előadásnak. A társulat rutinosan tartja kézben a foglalkozást, és kísérletet tesznek arra, hogy a színházi nevelésben felhasználják a bábot.

A Kávások maguk is először használnak bábot, s ezzel szokás szerint új utakat is keresnek. Engem személy szerint nagyon érdekel, hogy a jövőben milyen szerepet tölthet be majd a báb, mint eszköz a színházi nevelésben.

Szaladok tovább a Fő utcán, átlelkesülve a gyerekek vagány kiállásától a zsarnok ellen.

Bodor Panna

színházi dramaturg - SZFE

A fesztiválozás nehézségei

A fesztiválozás velejárója, hogy az ember a művészet és az élet habzsolása közben akaratlanul is elhagy néhány olyan pillanatot, ami később emlékké válhatna. Beszélget, előadásról előadásra jár, libabőrözik és nevet, később mégsem azok a pillanatok maradnak meg a fejében, amelyek akkor a legjobbaknak tűntek. De a felejtéstől félve fesztiválozni ugyanannyira értelmetlen lenne, mint sétálás közben arra várni, mikor esik a fejünkre egy tégla. Ha valakinek fontos, hogy a megélt élményekből emlék is legyen, az könnyen segíthet magán napló- vagy blogírással.

Dödölle

Kedden a reggeli kakaó után a Dödöllével kezdtem. A Vaskakas Bábszínház előadása egy ismerős-ismeretlen világba vitte nullától hároméves közönségét. A színes, letisztult és kedves előadásban a geometrikus szivacsok pillanatról pillanatra változnak át csigává, kalappá, gyümölccsé, hangszerré, miközben a mondókák és gyerekdalok miniszituációkon keresztül bomlanak ki. Az alkotók (rendező: Kocsis Rozi) a gyerekek közös tudására alapoznak – a labda gurul, a létra magas, az alma piros, a has korog; és közben észrevétlenül új dolgokat tanítanak – komolyan veszik a közönségüket.

Zakkant

Ezután a Rév Színházi és Nevelési Társulat Zakkant című előadása következett. A középiskolásoknak készült Rosencrantz és Guildenstern halott-adaptáció kevés kellékkel és sok ötlettel járja körül a kiszolgáltatottság kérdését. A társulat úgy foglalkozik létkérdésekkel, hogy közben önmagáról beszél – Hamlet, Claudius és a többiek mind színészek, akik jobb híján játszanak. És közben véletlenül benyit Godot is, aki éppen mobiltelefonon tárgyal valakivel, majd felismerve, hogy rossz helyen jár, gyorsan távozik.

A szerelmeseket, a szerelemre vágyókat és az átmenetileg kiábrándultakat Kapós Böske várta a Fő utcán. Fabók Mancsi vásári bábjátéka rengeteg humorral beszél a szerelemről és a szexualitásról. Fabók Mancsi minden pillanatban hitelesen szólal meg, az pedig szinte zseniális, ahogyan az éppen elvonuló fáklyásmenetet a múló idő metaforájává változtatja.

A napot (már ami a színházat illeti) az Állampolgári ismeretek zárta. A kamaszkori identitáskereséssel foglalkozó tantermi előadáson (rendező: Tengely Gábor) a teltnél is teltebb ház volt. És még nagyon sokszor ennyi fiatalhoz kéne, hogy eljusson a produkció. Mert nem didaktikus probléma-körüljárás történik – valódi embereket látunk a színpadon, akik mindegyikével azonosulni tudunk. Van miről beszélni, lesz mire emlékezni.

Varsányi Péter (Színház- és Filmművészeti Egyetem, bábrendező II. évfolyam)

Sírunk és nevetünk

A Biennálé második napját a La Baracca – Testoni Ragazzi társulat előadásával kezdtem. Nem bántam meg a korai ébredést, mert Andrea Buzzetti olyan perceket kölcsönzött nekem, amik miatt úgy érzem, a csecsemő színház mindenkihez szól. Barátjával Spottal egy barátságot mutattak meg, - és bár Spot egy mechanikusan irányítható kis lámpa, akinek fényét színben, formában, méretben változtatni lehet - , aminek minden egyes pontját lehetett érteni, és érezni. Andrea angolul és olaszul beszélt, de minden egyes szavát értettük. Táncos mozgása, és Spottal való kommunikációja pontos és laza volt, öröm volt nézni.

Spot

A Harmadik hullám az én generációmról, hozzám szól. Fiatalok játszanak fiatalt, aminek adott esetben meglehet a veszélye, hogy sablonfigurákat látunk a színpadon, ezzel szemben mi nagyon szép, és hosszú utakat láthatunk be a szereplők által. Jólesett látnom, hogy a feszültségek valóban megszülettek, amit szerintem nagyon megsegített a színpadon kreált zene és hangzásvilág. Ehhez jött még hozzá a mozgásvilág, ami a maga akrobatikájával mélyítette az élményt. 

A harmadik hullám

Az olyan előadásokat szeretem a legjobban, amit végigsírok és végignevetek. Szerintem mindenki így van ezzel. A hosszabbik út formája számomra rendhagyó volt, ugyanis volt benne 3 tízperces beszélgetés, amit a 4 szereplő kezdeményezett a nézőkkel. 4 kiscsoportot képeztek, és kérdéseket tettek fel a hallgatóknak, akiknek válaszait utána beleszőtték a karakterbe, és az éppen következő jelenetbe. A darab témája az öngyilkosság volt, mégsem volt vérmegfagyás és eltartás, szívesen beszélgettünk az öngyilkosjelöltekkel. A színházi nevelésnek ezen formája, ami a középiskolásokat szólítja meg, láthatóan nagyon működött a gyerekeknél. Zárszóként megjegyezném, hogy mind a négy színész olyan szépen, természetesen játszott, hogy gyakran nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Köszönöm az alkotóknak az élményt.
Pájer Alma

A hosszabbik út

 

                                                                                                           

Ugrott a Szilveszter?

A Kerekasztal és a Szputnyik koprodukciójaként született a Hosszabbik út című színházi nevelési program, a rendezővel, Gigor Attilával beszélgettem. Ebből a beszélgetésből kiderült, hogy Gigor Attilát most leginkább ez a színházi forma és korosztály érdekli. A közelmúltban tantermi előadásként rendezte meg az Antigonét a Szputnyiknak, a Hosszabbik út után pedig a következő előadása is ifjúsági előadás lesz színházi nevelési programmal. Az egyenes visszacsatolás, a nézők egyértelmű és közvetlen reakciója, és a történetmesélés aktusa az, ami igazán motiválja a rendezőt. Minél nehezebb körülmények közt élő gyerekeknek játszanak, annál hálásabbak a  fiatal nézők a rájuk szánt koncentrált figyelemért. Mivel annyi történettel találkozunk napjainkban, ma nehezebb kiszűrni és megtalálni a valóban jó történeteket, pedig a jó történetekhez mindenképp személyesen tudunk kapcsolódni, és a történet feldolgozása magunkban már maga a nevelés. Az előadás formája TIE ( Theatre In Education) amely formában a színházi jelenetek és a különböző drámapedagógiai formák dramaturgiailag szervesen egy egységet képeznek. Valamint az is jellemző, hogy egy fókusztéma van meghatározva, de ez mindenképp nyitva marad. A TIE előadások mindenképpen kerülik a didaxist és a kész válaszokat, a történeteket magunkban kell befejeznünk, esetleg megválaszolnunk, vagy csak gondolkodnunk a felmerülő kérdéseken, döntési helyzeteken. A Hosszabbik út próbafolyamatára voltam kíváncsi, hogyan lehet próbálni, a közönségre és az improvizációkra ilyen szervesen épülő előadást. Először elkészül maga az előadás, azaz összeáll a Hornby-történet, és utána szabdalják szét közösen a Kerekasztal már tapasztalt alkotói és a rendező. 

Az előadás nem személyeskedik, a nézőktől nem várható el, hogy három óra alatt megoldásokat, személyes sebfeltépegetéseket kövessenek el, ez a felelősség nem nehezedik rájuk. Viszont az utólagos feloldás, esetleg a tanárokkal való közös feldolgozás még a három órán túl is fontos. Egy fesztiválon egy kicsit fals „kirakat-helyzet” jön létre, hiszen a középiskolás osztályon túl mögötte ülünk, mi felnőttek is. A „szakmai” közönség kicsit hamarabb kezd nevetni, talán még bátorító hatással van a fiatalabb nézőkre, akik így szintén hamar feloldódnak. Az előadás tematikájának súlyával együtt mernek-merünk nevetni.

Szenteczki Zita

Biennálé 7.1

Hétfő, délután öt óra, a kaposvári Csiky Gergely Színház legendás nagytermében népes gyereksereg várja a Világszép nádszálkisasszony meséjét. A szép Juliska helyett azonban egy rövid dalt (a Biennálé szignálját) követően egy bajszos (Novák János) és egy szakállas bácsi (Bérczes László) jelenik meg a színpadon. Az ifjú közönség türelmesen, érdeklődve figyeli a megnyitót (vagy ez már az előadás része lenne?): hivatalosan is kezdetét veszi a VII. Kaposvári ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálé. 

A minden eddiginél gazdagabb programból és számtalan helyszínből a város polgármestere, Szita Károly külön kiemeli a Fő utcán található utca- és kirakatszínházat. Sor kerül az életműdíjasok bemutatására (ketten később érkeznek, egyikőjük pedig betegség miatt nem tud jelen lenni), a gyerekek lelkesen fogadják Csukás István Süsüvel közös fotóját, Nánay István díját főleg a szakma köszönti lelkesen, Molnár Piroska Bors nénis képe kaposvári emlékeket idéz, Pogány Judit személyisége, meghatottsága, hamupipőkés története pedig mindenkit elvarázsol. Ismét megszólal a szignál (ezúttal egy másik változatban), zárul a függöny. 

A gyerekek csalódottan hujjognak, de máris kezdődik a Csiky Gergely Színház látványos, nagyszabású Világszép nádszálkisasszonya, kenyérgombával, animációval, dalokkal és sok-sok kacagással kísérve. Az előadás után a szakmát külön is köszöntik, Andai Katalin, az előadások válogatója mindegyik választottjáról mond egy-két jó szót (a fesztivál programja olyan bőséges, hogy sajnos fizikai lehetetlenség mindegyiket megnézni), Vidovszky György bemutatja a fesztiválon részt vevő művészeti egyetemisták programját, a Next Generationt, Végvári Viktória pedig a NeCsakNézz – Színházi nevelési konferenciáról beszél. Sor kerül az első új generációs szakmai beszélgetésekre is, aztán még belefér egy-két fröccs a büfében, utána viszont irány aludni, hiszen kedden folytatódik a VII. Kaposvári ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálé.

Fabacsovics Lili

Színház- és Filmművészeti Egyetem

Első nap a nagyszínpadon

A határontúli színházak közül Beregszász Az ördög három aranyhajszála című

előadásával képviselte magát a Csiky Gergely Színház nagyszínpadán hétfőn, hajnali tízkor. A nézőtéren ülő gyereksereget azonnal magával ragadta a zongorát, fuvolát, gitárt megszólaltató zenekar, mellyel olykor együtt énekeltek a szereplők.

A történetben a szépséges királylány, Topánka (Tarpai Viktória) és a szegény molnárlegény, Szederinda (Ferenczi Attila) ügyesbajos egymásratalálását követhetjük végig. Az adaptált népmese érdekes súlyozása miatt az ördög három aranyhajszáláról az előadás utolsó harmadában esik csak szó, mert a rendező (Gyevi-Bíró Eszter) sokkal nagyobb hangsúlyt adott Szederinda útkeresésének, ahol becsületességéről ad tanúbizonyságot, és kamatoztatja jó kommunikációs képességeit.

Az ördög három aranyhajszála

A szakmai beszélgetésen a játékmódról így nyilatkozott az egyik résztvevő: „Bumfordian bájos”. A színészeken és az előadáson is lehetett érezni, hogy összetartoznak, egységet alkotnak. Utólag tudtam meg, hogy még a díszletet is ők maguk készítették…

A házigazda Csiky Gergely Színház gyermekelőadásai közül a Világszép Nádszálkisasszonyt választotta a versenyprogramba, Funtek Frigyes rendezésében.

A már-már musical beütésű gyermekelőadásban, ahol minden hang a helyén volt, akár egy zenés színházban, nagy szerepet kapott a grandiózus látványvilág.

A díszlet óriási, fehér térformákból állt, amire különböző háromdimenziós tereket vetíttetek. Így tehát az első alkalommal, ahogy megmozdult a háttér, a nézőtér egy emberként ámult el a látvány változékonyságán. Ezt az effektet kihasználva, néha bolygókra röpítettek bennünket, néha erdőkben sétáltunk, néha varázslatos kapuk előtt álltunk.

Az állóképekben is folyamatos volt a mozgás (pillangók, madarak), ami időnként elvonta a figyelmet az előtérben játszódó jelenetről.

 

Világszép nádszálkisasszony

A jelmezek, és az állatszereplők ruháit nem tudnám pontos rendszerbe foglalni, de azt elmondhatom, hogy mindig tudtam, hogy ki kicsoda, és épp milyen minőségben van jelen.

A finálé dal (ami a darab közben is elhangzik) erősen beül az ember fülébe, és azt a végső tanulságot vonja le, ami ugyan sehogyan sem kapcsolódik a történethez, de attól még igaz: „A közhely: közröhej, aki közhelyt mond, az tökfej”.

                                                                                                     Pájer Alma

Csoda és Kósza Kaposváron

Hétfő délelőtt láthattuk a Kaposvári Szivárvány Kultúrpalotában az Örkény Színház Csoda és Kósza című élő hangjátékát Mácsai Pál rendezésében.

Két történet került színpadra: Csoda és Kósza a pizzériában, Csoda és Kósza a Marson.

A színpadon kilenc szék, ugyanennyi mikrofonnal meg szövegkönyvvel. Besétálnak a színészek, rádióstúdió hangulatát keltve megkezdődik az előadás. De itt most teljesen másvalami vár ránk. Nem egy egyszerű felolvasószínház kezdődik, hanem valódi, igazi színház.

Nemsokára felharsanó nevetéseknek lehetünk szem- és fültanúi - és nemcsak a gyerekektől. A hangok sokszínűsége varázsolja el az előadásra ellátogatót, a ciripelő tücsöktől, át a pizzériában szóló zenén, egészen a marslakó szörny galaktikus hangjáig. Annyira jól játszanak a hangjukkal, hogy képesek vagyunk elképzelni, és elhinni, hogy a széken ülő színész nem egy előadó, hanem ő maga Csoda, a ló, aki képes pizzát sütni vagy akár egy disznóólból összerakott tákolmánnyal a Marsra repülni. És ezután már csak az a dolgunk, hogy tartsunk velük, és repüljünk a történettel.

Az előadás utáni szakmai beszélgetésen Pogány Judit az előadással és annak próbafolyamataival kapcsolatosan osztotta meg velünk észrevételeit, élményeit. Ez az előadás még mindig alakul, változik. Tesznek hozzá, vesznek el belőle, mígnem egy kerek egésszé alakul.

Mi meg csak várjuk, hogy Gyöngyi néni, Sajó bácsi, Csoda, Kósza, és a többi színész újra leüljenek a mikrofon elé, és újabb történetekkel varázsoljanak el minket.

Veres Fruzsina