A Biennálé második napját a La Baracca – Testoni Ragazzi
társulat előadásával kezdtem. Nem bántam meg a korai ébredést, mert Andrea
Buzzetti olyan perceket kölcsönzött nekem, amik miatt úgy érzem, a csecsemő
színház mindenkihez szól. Barátjával Spottal
egy barátságot mutattak meg, - és bár Spot egy mechanikusan irányítható kis
lámpa, akinek fényét színben, formában, méretben változtatni lehet - , aminek
minden egyes pontját lehetett érteni, és érezni. Andrea angolul és olaszul
beszélt, de minden egyes szavát értettük. Táncos mozgása, és Spottal való
kommunikációja pontos és laza volt, öröm volt nézni.
 |
| Spot |
A Harmadik hullám
az én generációmról, hozzám szól. Fiatalok játszanak fiatalt, aminek adott
esetben meglehet a veszélye, hogy sablonfigurákat látunk a színpadon, ezzel szemben
mi nagyon szép, és hosszú utakat láthatunk be a szereplők által. Jólesett
látnom, hogy a feszültségek valóban megszülettek, amit szerintem nagyon
megsegített a színpadon kreált zene és hangzásvilág. Ehhez jött még hozzá a
mozgásvilág, ami a maga akrobatikájával mélyítette az élményt.
 |
| A harmadik hullám |
Az olyan előadásokat szeretem a legjobban, amit
végigsírok és végignevetek. Szerintem mindenki így van ezzel. A hosszabbik út formája számomra
rendhagyó volt, ugyanis volt benne 3 tízperces beszélgetés, amit a 4 szereplő
kezdeményezett a nézőkkel. 4 kiscsoportot képeztek, és kérdéseket tettek fel a
hallgatóknak, akiknek válaszait utána beleszőtték a karakterbe, és az éppen
következő jelenetbe. A darab témája az öngyilkosság volt, mégsem volt
vérmegfagyás és eltartás, szívesen beszélgettünk az öngyilkosjelöltekkel. A
színházi nevelésnek ezen formája, ami a középiskolásokat szólítja meg,
láthatóan nagyon működött a gyerekeknél. Zárszóként megjegyezném, hogy mind a
négy színész olyan szépen, természetesen játszott, hogy gyakran nem tudtam
eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Köszönöm az alkotóknak az élményt.
Pájer Alma
Pájer Alma
 |
| A hosszabbik út |
