Trendi és szexi

avagy színházi nevelés/színházpedagógia 

A háromnapos konferencia utolsó és sok szempontból legizgalmasabb napja. Nehéz egy olyan konferenciáról írni, ahol többek között épp azon vitáztunk, hogy mit hogyan kellene nevezni. Írok, pedig nem kerülhetem ki a nyelvet.

Hosszú folyamat ez: a megnevezés, elnevezés, átnevezés aktusa. Tart egy ideje, és még egész biztosan eltart egy darabig. Mindössze a folyamat egyik állomásán vagyunk túl. Noha pár hónapja még felmerült hasonló témájú rendezvényeken, hogy egyáltalán szükség van-e egységes terminológiára, mára már a színházi neveléssel/színházpedagógiával foglalkozó szakemberek zöme egyetért abban, hogy erre szükség van. Fontos, mind szakmapolitikai szempontok, mind konkrét szakmai szempontok miatt is, elvégre úgy lehet hatékonyan, szakmaian beszélgetni, ha ugyanazt értjük bizonyos fogalmak alatt, és egységesen kell tudnia a szakmának kifelé kommunikálni. Biztos vagyok benne, hogy az, hogy az egységes terminológiáról már mint vitathatatlan szükségről beszélünk, az nagyban a Bethlenfalvy-Cziboly könyv megjelenésének köszönhető, a Színházi nevelési Programok Kézikönyvének.

Több kiscsoportban zajlottak a viták, beszélgetések a Kaposvári Egyetem egyik próbatermében, ahol az egyik lámpa sokat villogott, így téve izgalmasabbá a napot. Bár jól meghatározott időközönként lehetett csoportot cserélni, (minden témára jutott egy moderátor, akihez oda lehetett ülni beszélgetni) sőt, szünetet is lehetett volna tartani, az összegyűlt résztvevők többsége meg se mozdult. A koncentrált figyelemtől sűrű volt a levegő.

A konferencián csaknem minden fontosabb színházi neveléssel/színházpedagógiával foglalkozó szakember jelen volt, saját nézetein túl képviselve színházát/társulatát is. Nem is csoda, hiszen a színházi nevelés/színházpedagógia trendi és szexi, ahogy azt hamar tisztáztuk.

 A talán legfontosabb, mindennek az alapját képező kérdés, hogy a színházi nevelés fogalmát, vagy a színházpedagógia fogalmát használjuk erre a területre. Ehhez a kiscsoporthoz ültem le először, és nem is sikerült elszabadulnom többé. A Színházi Nevelési Programok Kézikönyvében az Ádámok azt javasolják, hogy szinonimaként használjuk a kettőt.

Felmerült a konferencia résztvevői között, hogy talán a pontosabbnak talált jelentésű fogalmat kellene használni. De tekintve, hogy nem objektív térben vagyunk, és ezek a fogalmak már most is jelentenek valamit, elhangzott, hogy nem lehet egyiket sem a másik fölé emelni. Nem érdemes tehát elválasztani a két fogalmat - csakhogy már el vannak választva. Elhangzott továbbá, hogy igazából a név meghatározása értelmetlen, amíg nincsenek maguk a tevékenységek definiálva, ami egy hosszú, féléves-éves folyamat lesz. Munkacsoportra van szükség.

A Színházi Nevelési Program kritériumait is megvizsgáltuk, a könyv javaslatából kiindulva. Az a kritérium, hogy köznevelésben érintettek számára készüljön, vitát indító. Nem minden társulat/színház készít színházi nevelési programot csak a köznevelésben érintettek számára, hiszen például a nyugdíjasok is lehetnek célcsoportjai egy ilyen programnak. De ha kivesszük ezt a kritériumot, az szakmapolitikailag komoly következményekkel járhat...

Egy másik csoportban szó esett még például a nyílt, és zárt végű interakciók elkülönítésének szükségességéről, és minőségbeli különbségeiről, és a nap vége felé, a nagy körben ülve mindannyian fáradt nevetésben törtünk ki amikor elhangzott Neudold Juli (Örkény Színház) szájából, hogy „Az életünk egy zárt végű interakció”.

Bodor Panna

Színház- és Filmművészeti Egyetem

Boribon és Annipanni a Biennálén

Az ötödik napján már kicsit nehezebben szántam rá magam, hogy felkeljek reggel a tizenötödik gyerekelőadás miatt. Boribon és Annipanni, Budapest Bábszínház; majd megnézem Pesten. Némi rábeszélés hatására azonban mégis ott voltam – és egyáltalán nem bántam meg. A nagyszínpad nézőtere szinte teljesen dugig van, még a páholyokban is ülnek, pedig nekünk a nézőtéris néni azt mondta, nem szabad. A zsűri több tagja is ül a közelben – látszik, hogy ismerik az előadást, izgatottan várakoznak, van, aki három kisgyerekével és a gyerekek által mozgatott három Boribon figurával a fején. Hamarosan meg is értem a lelkesedésüket: mese-szép díszlet, kedves bábok, profi színészek és megunhatatlan történetek jellemzik az előadást. A zene is fantasztikus, én a másodéves bábszínészek között ülök, akik boldogan énekelnek minden egyes dalt, miközben a nézőtéren egyre több gyerek áll neki táncolni. A humor sem hiányzik az előadásból, hol gyerek, hol felnőtt kacagás harsan fel, legtöbbször talán mégis a kettő együtt. A szemünk előtt megjelenő esti égbolt teljesen elvarázsolja a kicsiket. Boribon betegségénél pedig én esek kétségbe, ijedten kérdezem beavatott szomszédomat, hogy ugye Boribon nem fog meghalni? (Tudom, tudom, gyerekelőadás, de akkor is…) Szerencsére a válasz egy megrökönyödött dehogy is, így nyugodtan nézem tovább a folytatást. Mikor elkezd összemenni a függöny, akkor észlelem, hogy eltelt másfél óra, vége az előadásnak. Valamelyik szakmai beszélgetésen került szóba, hogy vidéken a közönség „jól nevelt” – itt azonban megvan a hiányolt „rock-koncertes” hangulat, hatalmas vastaps, hujjogás. Bizton állíthatom, hogy Boribon és Annipanni rajongói klubja újabb tagokkal bővült.

Fabacsovics Lili

Hovatovább avagy

Kő, papír, olló

Pass Andrea drámája annak ellenére, hogy rengeteg kamasz-problematikát vet fel (talán kissé túl sokat is) elsősorban a továbbtanulás problematikáját dolgozza fel a tantermi színház keretei közt. Rendkívül nehéz tizennyolc éves korban eldönteni. hogy akkor mi is legyen az a bizonyos hogyan tovább. Szerintem ezért is tolódik ki ennyire a továbbtanulásunk, mert tizenéves fejjel még szinte képtelenség dönteni a bizonyos egy és véglegesről. A dráma olyan kérdéseket feszeget, amik elengedhetetlenek egy ifjúsági biennálén. A hogyan és hova kérdéskörét, a barátság és az itthon maradás kontra külföldön tanulás dilemmáját, az önkép az önelfogadás kálváriáit és persze az örökérvényű és elengedhetetlen szerelem bonyodalmát sűríti egy tanóra (45perc) keretébe.

Stork Natasa, Porogi Ádám és Ötvös András színészi jelenléte és természetessége és már–már civilsége zavarba ejtően hiteles és pontos. Minden szavukat elhiszem, mert tökéletesen megteremtik-élik az érettségizők korában lévő kamaszokat. Az előadás színház nevelési részével a Biennálé fesztivál-jellege miatt ismét furcsa helyzet állt elő: miután az első 45 perc, maga a színházi előadás véget ért, és meg lettek szólítva a gyerekek, totális némacsend állt be a meghívott osztály tagjai közt. Talán a szakmai közönség jelenléte frusztrálta őket. Bár kétségtelen, hogy maga az előadás hirtelen és váratlanul ért véget, amihez nehéz volt kapcsolódni. Akárhogyan is, mi, a „szakmai közönség” távoztunk, s ezzel remélhetőleg megsegítettük egy felszabadult beszélgetés megszületését.

                                                                                                            Szenteczki Zita