avagy színházi nevelés/színházpedagógia
A háromnapos
konferencia utolsó és sok szempontból legizgalmasabb napja. Nehéz egy olyan
konferenciáról írni, ahol többek között épp azon vitáztunk, hogy mit hogyan
kellene nevezni. Írok, pedig nem kerülhetem ki a nyelvet.
Hosszú folyamat ez: a
megnevezés, elnevezés, átnevezés aktusa. Tart egy ideje, és még egész biztosan
eltart egy darabig. Mindössze a folyamat egyik állomásán vagyunk túl. Noha pár
hónapja még felmerült hasonló témájú rendezvényeken, hogy egyáltalán szükség
van-e egységes terminológiára, mára már a színházi
neveléssel/színházpedagógiával foglalkozó szakemberek zöme egyetért abban, hogy
erre szükség van. Fontos, mind szakmapolitikai szempontok, mind konkrét szakmai
szempontok miatt is, elvégre úgy lehet hatékonyan, szakmaian beszélgetni, ha
ugyanazt értjük bizonyos fogalmak alatt, és egységesen kell tudnia a szakmának
kifelé kommunikálni. Biztos vagyok benne, hogy az, hogy az egységes
terminológiáról már mint vitathatatlan szükségről beszélünk, az nagyban a
Bethlenfalvy-Cziboly könyv megjelenésének köszönhető, a Színházi nevelési
Programok Kézikönyvének.
Több kiscsoportban
zajlottak a viták, beszélgetések a Kaposvári Egyetem egyik próbatermében, ahol
az egyik lámpa sokat villogott, így téve izgalmasabbá a napot. Bár jól meghatározott időközönként
lehetett csoportot cserélni, (minden témára jutott egy moderátor, akihez oda
lehetett ülni beszélgetni) sőt, szünetet is lehetett volna tartani, az
összegyűlt résztvevők többsége meg se mozdult. A koncentrált figyelemtől sűrű
volt a levegő.
A konferencián
csaknem minden fontosabb színházi neveléssel/színházpedagógiával foglalkozó
szakember jelen volt, saját nézetein
túl képviselve színházát/társulatát is. Nem is csoda, hiszen a színházi
nevelés/színházpedagógia trendi és szexi, ahogy azt hamar tisztáztuk.
A talán legfontosabb,
mindennek az alapját képező kérdés, hogy a színházi nevelés fogalmát, vagy a
színházpedagógia fogalmát használjuk erre a területre. Ehhez a kiscsoporthoz
ültem le először, és nem is sikerült elszabadulnom többé. A Színházi Nevelési
Programok Kézikönyvében az Ádámok azt javasolják, hogy szinonimaként használjuk
a kettőt.
Felmerült a
konferencia résztvevői között, hogy talán a pontosabbnak talált jelentésű
fogalmat kellene használni. De tekintve, hogy nem objektív térben vagyunk, és
ezek a fogalmak már most is jelentenek valamit, elhangzott, hogy nem lehet
egyiket sem a másik fölé emelni. Nem érdemes tehát elválasztani a két fogalmat
- csakhogy már el vannak választva. Elhangzott továbbá, hogy igazából a név
meghatározása értelmetlen, amíg nincsenek maguk a tevékenységek definiálva, ami
egy hosszú, féléves-éves folyamat lesz. Munkacsoportra van szükség.
A Színházi Nevelési
Program kritériumait is megvizsgáltuk, a könyv javaslatából kiindulva. Az a
kritérium, hogy köznevelésben érintettek számára készüljön, vitát indító. Nem
minden társulat/színház készít színházi nevelési programot csak a köznevelésben
érintettek számára, hiszen például a nyugdíjasok is lehetnek célcsoportjai egy
ilyen programnak. De ha kivesszük ezt a kritériumot, az szakmapolitikailag komoly
következményekkel járhat...
Egy másik csoportban
szó esett még például a nyílt, és zárt végű interakciók elkülönítésének
szükségességéről, és minőségbeli különbségeiről, és a nap vége felé, a nagy
körben ülve mindannyian fáradt nevetésben törtünk ki amikor elhangzott Neudold
Juli (Örkény Színház) szájából, hogy „Az életünk egy zárt végű interakció”.
Bodor Panna
Színház- és
Filmművészeti Egyetem
