A fesztiválozás nehézségei

A fesztiválozás velejárója, hogy az ember a művészet és az élet habzsolása közben akaratlanul is elhagy néhány olyan pillanatot, ami később emlékké válhatna. Beszélget, előadásról előadásra jár, libabőrözik és nevet, később mégsem azok a pillanatok maradnak meg a fejében, amelyek akkor a legjobbaknak tűntek. De a felejtéstől félve fesztiválozni ugyanannyira értelmetlen lenne, mint sétálás közben arra várni, mikor esik a fejünkre egy tégla. Ha valakinek fontos, hogy a megélt élményekből emlék is legyen, az könnyen segíthet magán napló- vagy blogírással.

Dödölle

Kedden a reggeli kakaó után a Dödöllével kezdtem. A Vaskakas Bábszínház előadása egy ismerős-ismeretlen világba vitte nullától hároméves közönségét. A színes, letisztult és kedves előadásban a geometrikus szivacsok pillanatról pillanatra változnak át csigává, kalappá, gyümölccsé, hangszerré, miközben a mondókák és gyerekdalok miniszituációkon keresztül bomlanak ki. Az alkotók (rendező: Kocsis Rozi) a gyerekek közös tudására alapoznak – a labda gurul, a létra magas, az alma piros, a has korog; és közben észrevétlenül új dolgokat tanítanak – komolyan veszik a közönségüket.

Zakkant

Ezután a Rév Színházi és Nevelési Társulat Zakkant című előadása következett. A középiskolásoknak készült Rosencrantz és Guildenstern halott-adaptáció kevés kellékkel és sok ötlettel járja körül a kiszolgáltatottság kérdését. A társulat úgy foglalkozik létkérdésekkel, hogy közben önmagáról beszél – Hamlet, Claudius és a többiek mind színészek, akik jobb híján játszanak. És közben véletlenül benyit Godot is, aki éppen mobiltelefonon tárgyal valakivel, majd felismerve, hogy rossz helyen jár, gyorsan távozik.

A szerelmeseket, a szerelemre vágyókat és az átmenetileg kiábrándultakat Kapós Böske várta a Fő utcán. Fabók Mancsi vásári bábjátéka rengeteg humorral beszél a szerelemről és a szexualitásról. Fabók Mancsi minden pillanatban hitelesen szólal meg, az pedig szinte zseniális, ahogyan az éppen elvonuló fáklyásmenetet a múló idő metaforájává változtatja.

A napot (már ami a színházat illeti) az Állampolgári ismeretek zárta. A kamaszkori identitáskereséssel foglalkozó tantermi előadáson (rendező: Tengely Gábor) a teltnél is teltebb ház volt. És még nagyon sokszor ennyi fiatalhoz kéne, hogy eljusson a produkció. Mert nem didaktikus probléma-körüljárás történik – valódi embereket látunk a színpadon, akik mindegyikével azonosulni tudunk. Van miről beszélni, lesz mire emlékezni.

Varsányi Péter (Színház- és Filmművészeti Egyetem, bábrendező II. évfolyam)

Sírunk és nevetünk

A Biennálé második napját a La Baracca – Testoni Ragazzi társulat előadásával kezdtem. Nem bántam meg a korai ébredést, mert Andrea Buzzetti olyan perceket kölcsönzött nekem, amik miatt úgy érzem, a csecsemő színház mindenkihez szól. Barátjával Spottal egy barátságot mutattak meg, - és bár Spot egy mechanikusan irányítható kis lámpa, akinek fényét színben, formában, méretben változtatni lehet - , aminek minden egyes pontját lehetett érteni, és érezni. Andrea angolul és olaszul beszélt, de minden egyes szavát értettük. Táncos mozgása, és Spottal való kommunikációja pontos és laza volt, öröm volt nézni.

Spot

A Harmadik hullám az én generációmról, hozzám szól. Fiatalok játszanak fiatalt, aminek adott esetben meglehet a veszélye, hogy sablonfigurákat látunk a színpadon, ezzel szemben mi nagyon szép, és hosszú utakat láthatunk be a szereplők által. Jólesett látnom, hogy a feszültségek valóban megszülettek, amit szerintem nagyon megsegített a színpadon kreált zene és hangzásvilág. Ehhez jött még hozzá a mozgásvilág, ami a maga akrobatikájával mélyítette az élményt. 

A harmadik hullám

Az olyan előadásokat szeretem a legjobban, amit végigsírok és végignevetek. Szerintem mindenki így van ezzel. A hosszabbik út formája számomra rendhagyó volt, ugyanis volt benne 3 tízperces beszélgetés, amit a 4 szereplő kezdeményezett a nézőkkel. 4 kiscsoportot képeztek, és kérdéseket tettek fel a hallgatóknak, akiknek válaszait utána beleszőtték a karakterbe, és az éppen következő jelenetbe. A darab témája az öngyilkosság volt, mégsem volt vérmegfagyás és eltartás, szívesen beszélgettünk az öngyilkosjelöltekkel. A színházi nevelésnek ezen formája, ami a középiskolásokat szólítja meg, láthatóan nagyon működött a gyerekeknél. Zárszóként megjegyezném, hogy mind a négy színész olyan szépen, természetesen játszott, hogy gyakran nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Köszönöm az alkotóknak az élményt.
Pájer Alma

A hosszabbik út

 

                                                                                                           

Ugrott a Szilveszter?

A Kerekasztal és a Szputnyik koprodukciójaként született a Hosszabbik út című színházi nevelési program, a rendezővel, Gigor Attilával beszélgettem. Ebből a beszélgetésből kiderült, hogy Gigor Attilát most leginkább ez a színházi forma és korosztály érdekli. A közelmúltban tantermi előadásként rendezte meg az Antigonét a Szputnyiknak, a Hosszabbik út után pedig a következő előadása is ifjúsági előadás lesz színházi nevelési programmal. Az egyenes visszacsatolás, a nézők egyértelmű és közvetlen reakciója, és a történetmesélés aktusa az, ami igazán motiválja a rendezőt. Minél nehezebb körülmények közt élő gyerekeknek játszanak, annál hálásabbak a  fiatal nézők a rájuk szánt koncentrált figyelemért. Mivel annyi történettel találkozunk napjainkban, ma nehezebb kiszűrni és megtalálni a valóban jó történeteket, pedig a jó történetekhez mindenképp személyesen tudunk kapcsolódni, és a történet feldolgozása magunkban már maga a nevelés. Az előadás formája TIE ( Theatre In Education) amely formában a színházi jelenetek és a különböző drámapedagógiai formák dramaturgiailag szervesen egy egységet képeznek. Valamint az is jellemző, hogy egy fókusztéma van meghatározva, de ez mindenképp nyitva marad. A TIE előadások mindenképpen kerülik a didaxist és a kész válaszokat, a történeteket magunkban kell befejeznünk, esetleg megválaszolnunk, vagy csak gondolkodnunk a felmerülő kérdéseken, döntési helyzeteken. A Hosszabbik út próbafolyamatára voltam kíváncsi, hogyan lehet próbálni, a közönségre és az improvizációkra ilyen szervesen épülő előadást. Először elkészül maga az előadás, azaz összeáll a Hornby-történet, és utána szabdalják szét közösen a Kerekasztal már tapasztalt alkotói és a rendező. 

Az előadás nem személyeskedik, a nézőktől nem várható el, hogy három óra alatt megoldásokat, személyes sebfeltépegetéseket kövessenek el, ez a felelősség nem nehezedik rájuk. Viszont az utólagos feloldás, esetleg a tanárokkal való közös feldolgozás még a három órán túl is fontos. Egy fesztiválon egy kicsit fals „kirakat-helyzet” jön létre, hiszen a középiskolás osztályon túl mögötte ülünk, mi felnőttek is. A „szakmai” közönség kicsit hamarabb kezd nevetni, talán még bátorító hatással van a fiatalabb nézőkre, akik így szintén hamar feloldódnak. Az előadás tematikájának súlyával együtt mernek-merünk nevetni.

Szenteczki Zita