Paravánon innen és túl

Amikor az ember, aki bábos (tehát életvitelszerűen bábszínházcsinálással foglalkozik) ne adj’ isten egy másik emberrel találkozik, aki nem bábos (tehát életvitelszerűen nem bábszínházcsinálással foglalkozik), rögtön azután, hogy bevallotta, hogy bábos (tehát életvitelszerűen bábszínházcsinálással stb.), igyekszik tisztázni, mi is a bábszínház ahhoz képest, amit a másik ember (aki nem bábos, tehát életvitelszerűen nem stb.) a műfajról vél. Ilyenkor az ember, aki bábos (tehát… tudjuk) olyanokat szokott mondani, hogy “a bábszínház nem csak annyi, hogy jön a nyuszika a paravánon”, vagy hogy “a bábszínész is színész, csak azon felül még bábozni is tud”, vagy hogy “a bábszínház nem életkor, hanem műfaj”. Mert a báb valóban nagyon sok minden – a paravános, kesztyűs bábjátéktól az árnyszínházon, a bunrakun, a marionetten át mindenféle vegyes technikával előállított varázslatokig, még ha az idei biennálén a műfaj meglehetősen csekély lehetőséget kapott is a program válogatóitól sokszínűségének bizonyítására

Itt van viszont a szombathelyi bábszínház Vitéz László előadása. A vásári hagyomány izgalmas, hűséges, mégis új energiákat használó továbbéltetése, Boráros Szilárd gyönyörű bábjaival, Kovács Géza értő rendezésében. A vásári játékban a legnagyobb érdem, persze, mindig a vásári játékosé – ez a Vitéz László pedig Takács Dániel mestervizsgája. Az ember, aki bábos (tehát…) sok mindent gondol a fiatal művész teljesítményéről, a pontos bábmozgatásról, a két kéz anyanyelvi szinten elsajátított függetlenítéséről, a fantasztikusan kivitelezett ritmusjátékokról, a közönséggel való remek kapcsolattartásról, a kiválóan elkülönülő karakterhangokról és még számos dologról. Legesleginkább mégis azt viszi haza ebből az előadásból, hogy a hagyomány, a magyar vásári kesztyűsbábjéték hagyománya, él és virágzik, gyerekek, felnőttek, bábos emberek (…) és nem bábos emberek (…) nagy gyönyörűségére.

Markó Róbert

Ahol hely van

Amikor az ember színházi büfében – leánykori nevén: színésztársalgó – vendégeskedik, ritkán és sokára tud csak szabadulni attól a rendkívül nyomasztó érzéstől, hogy rossz helyen áll. Ül. Van. És rossz pohárból iszik és rossz italt. Mert valakinek a helyén és mert valakinek a poharából és mert valakinek a, mondjuk, kávéját. Így van ez mindig, mindenkor és mindenütt, szabályt erősítő kivétel nincsen.

Hacsak nem a kaposvári színház büféje – leánykori nevén: színésztársalgó – az idén májusban, a magyar gyerek- és ifjúsági színházak biennáléján. Itt most minden újságpapír: hajók, csákók, lámpaernyők, kisebb és nagyobb ezek és azok mindenfelé – átalakult, megváltozott, megfrissült, ami átalakulhatott, megváltozhatott, megfrissülhetett. A kaposvári színház nem helyet ad a biennálénak, hanem otthont. Vendégotthon a kaposvári büfé, a kaposvári színház, a kaposvári Fő utca: a magyar gyerek- és ifjúsági színházak vendégotthona. Harmadnapja élvezzük.

Cserébe nézünk és figyelünk, naplót írunk és szakmailag beszélgetünk, felolvasószínházat csinálunk és ott vagyunk mindenhol – ahol hely van. Mi, színművészetisek, Budapestről, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről. A feladatok komolyak. Mi szépek vagyunk és okosak. Van egy kis humorunk is. A hangulat jó.

Markó Róbert