Biennálé 7.1

Hétfő, délután öt óra, a kaposvári Csiky Gergely Színház legendás nagytermében népes gyereksereg várja a Világszép nádszálkisasszony meséjét. A szép Juliska helyett azonban egy rövid dalt (a Biennálé szignálját) követően egy bajszos (Novák János) és egy szakállas bácsi (Bérczes László) jelenik meg a színpadon. Az ifjú közönség türelmesen, érdeklődve figyeli a megnyitót (vagy ez már az előadás része lenne?): hivatalosan is kezdetét veszi a VII. Kaposvári ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálé. 

A minden eddiginél gazdagabb programból és számtalan helyszínből a város polgármestere, Szita Károly külön kiemeli a Fő utcán található utca- és kirakatszínházat. Sor kerül az életműdíjasok bemutatására (ketten később érkeznek, egyikőjük pedig betegség miatt nem tud jelen lenni), a gyerekek lelkesen fogadják Csukás István Süsüvel közös fotóját, Nánay István díját főleg a szakma köszönti lelkesen, Molnár Piroska Bors nénis képe kaposvári emlékeket idéz, Pogány Judit személyisége, meghatottsága, hamupipőkés története pedig mindenkit elvarázsol. Ismét megszólal a szignál (ezúttal egy másik változatban), zárul a függöny. 

A gyerekek csalódottan hujjognak, de máris kezdődik a Csiky Gergely Színház látványos, nagyszabású Világszép nádszálkisasszonya, kenyérgombával, animációval, dalokkal és sok-sok kacagással kísérve. Az előadás után a szakmát külön is köszöntik, Andai Katalin, az előadások válogatója mindegyik választottjáról mond egy-két jó szót (a fesztivál programja olyan bőséges, hogy sajnos fizikai lehetetlenség mindegyiket megnézni), Vidovszky György bemutatja a fesztiválon részt vevő művészeti egyetemisták programját, a Next Generationt, Végvári Viktória pedig a NeCsakNézz – Színházi nevelési konferenciáról beszél. Sor kerül az első új generációs szakmai beszélgetésekre is, aztán még belefér egy-két fröccs a büfében, utána viszont irány aludni, hiszen kedden folytatódik a VII. Kaposvári ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálé.

Fabacsovics Lili

Színház- és Filmművészeti Egyetem

Első nap a nagyszínpadon

A határontúli színházak közül Beregszász Az ördög három aranyhajszála című

előadásával képviselte magát a Csiky Gergely Színház nagyszínpadán hétfőn, hajnali tízkor. A nézőtéren ülő gyereksereget azonnal magával ragadta a zongorát, fuvolát, gitárt megszólaltató zenekar, mellyel olykor együtt énekeltek a szereplők.

A történetben a szépséges királylány, Topánka (Tarpai Viktória) és a szegény molnárlegény, Szederinda (Ferenczi Attila) ügyesbajos egymásratalálását követhetjük végig. Az adaptált népmese érdekes súlyozása miatt az ördög három aranyhajszáláról az előadás utolsó harmadában esik csak szó, mert a rendező (Gyevi-Bíró Eszter) sokkal nagyobb hangsúlyt adott Szederinda útkeresésének, ahol becsületességéről ad tanúbizonyságot, és kamatoztatja jó kommunikációs képességeit.

Az ördög három aranyhajszála

A szakmai beszélgetésen a játékmódról így nyilatkozott az egyik résztvevő: „Bumfordian bájos”. A színészeken és az előadáson is lehetett érezni, hogy összetartoznak, egységet alkotnak. Utólag tudtam meg, hogy még a díszletet is ők maguk készítették…

A házigazda Csiky Gergely Színház gyermekelőadásai közül a Világszép Nádszálkisasszonyt választotta a versenyprogramba, Funtek Frigyes rendezésében.

A már-már musical beütésű gyermekelőadásban, ahol minden hang a helyén volt, akár egy zenés színházban, nagy szerepet kapott a grandiózus látványvilág.

A díszlet óriási, fehér térformákból állt, amire különböző háromdimenziós tereket vetíttetek. Így tehát az első alkalommal, ahogy megmozdult a háttér, a nézőtér egy emberként ámult el a látvány változékonyságán. Ezt az effektet kihasználva, néha bolygókra röpítettek bennünket, néha erdőkben sétáltunk, néha varázslatos kapuk előtt álltunk.

Az állóképekben is folyamatos volt a mozgás (pillangók, madarak), ami időnként elvonta a figyelmet az előtérben játszódó jelenetről.

 

Világszép nádszálkisasszony

A jelmezek, és az állatszereplők ruháit nem tudnám pontos rendszerbe foglalni, de azt elmondhatom, hogy mindig tudtam, hogy ki kicsoda, és épp milyen minőségben van jelen.

A finálé dal (ami a darab közben is elhangzik) erősen beül az ember fülébe, és azt a végső tanulságot vonja le, ami ugyan sehogyan sem kapcsolódik a történethez, de attól még igaz: „A közhely: közröhej, aki közhelyt mond, az tökfej”.

                                                                                                     Pájer Alma

Csoda és Kósza Kaposváron

Hétfő délelőtt láthattuk a Kaposvári Szivárvány Kultúrpalotában az Örkény Színház Csoda és Kósza című élő hangjátékát Mácsai Pál rendezésében.

Két történet került színpadra: Csoda és Kósza a pizzériában, Csoda és Kósza a Marson.

A színpadon kilenc szék, ugyanennyi mikrofonnal meg szövegkönyvvel. Besétálnak a színészek, rádióstúdió hangulatát keltve megkezdődik az előadás. De itt most teljesen másvalami vár ránk. Nem egy egyszerű felolvasószínház kezdődik, hanem valódi, igazi színház.

Nemsokára felharsanó nevetéseknek lehetünk szem- és fültanúi - és nemcsak a gyerekektől. A hangok sokszínűsége varázsolja el az előadásra ellátogatót, a ciripelő tücsöktől, át a pizzériában szóló zenén, egészen a marslakó szörny galaktikus hangjáig. Annyira jól játszanak a hangjukkal, hogy képesek vagyunk elképzelni, és elhinni, hogy a széken ülő színész nem egy előadó, hanem ő maga Csoda, a ló, aki képes pizzát sütni vagy akár egy disznóólból összerakott tákolmánnyal a Marsra repülni. És ezután már csak az a dolgunk, hogy tartsunk velük, és repüljünk a történettel.

Az előadás utáni szakmai beszélgetésen Pogány Judit az előadással és annak próbafolyamataival kapcsolatosan osztotta meg velünk észrevételeit, élményeit. Ez az előadás még mindig alakul, változik. Tesznek hozzá, vesznek el belőle, mígnem egy kerek egésszé alakul.

Mi meg csak várjuk, hogy Gyöngyi néni, Sajó bácsi, Csoda, Kósza, és a többi színész újra leüljenek a mikrofon elé, és újabb történetekkel varázsoljanak el minket.

Veres Fruzsina

Biennalé kisfilm

Saját halálom, mint déja vu

Hétköznapi agresszió. Így fogalmazta meg a Csöngő című ifjúsági előadás írója és rendezője, Kiss Márton, történetének lényegét. Két kamasz fiú meggyilkol egy harmadikat, aki osztálytársuk és barátjuk. Az indíték: idegesítő a pofája. Az eset megtörtént, a fesztivál helyszínén, Kaposváron, 2008-ban.

Az egyik srác, Dan (Ruszina Szabolcs), Eichmannra hajazó fizimiskával és tökéletes közönnyel ölni akar, de nem, mint Raszkolnyikov, hogy megtalálja a benne rejlő Napóleont. Ad hoc-nak tűnő életcélja az, hogy bizonyítsa alkalmasságát az idegenlégióba - ennek válik áldozatává Kris (Mészáros Tamás), a „lombikpatkány” – azzal csúfolják barátai, hogy lombikban született. Kris izzadtságszagú törleszkedése, mindent felülíró vágya arra, hogy tartozzon valahova, tanárai és kortársai kiszolgáltatottjává teszi. A második srác, Mike (Szanitter Dávid) igazi csatlós karakter, szolgál és üt, ha kell. Az előadás nem lélektani realista. Érezzük a karaktereket, de nem értjük a motivációjukat. A tér irreális - Polgár Péter munkája. Egy hullámzó vizet ábrázoló hatalmas fotó előtt – a srácok a Csöngő nevű folyó partján isznak, fogadnak és ölnek – kis plexi padokkal oldanak meg minden szükséges színváltást: a töri órától a facebook chatig. És közben kissé irritáló, hangulatfestő zajok teszik igazán bizarrá az előadást. A gyilkosságot az áldozat meséli el. A nézők felé fordulva beszél korábbi álmáról, amiben meglátta már saját halálának minden momentumát, csak épp akkor nem vele történt meg. Saját halálom, mint déja vu.

Az előadás végén a cellában járkál a két fiú, de nem tudjuk meg, mi történik bennük. Hiszen mindegy is. A fiúk, Akárkik. Bárkik lehetnének.

Gábor Sára

Színház- és Filmművészeti Egyetem