A Kerekasztal és a Szputnyik koprodukciójaként született
a Hosszabbik út című színházi
nevelési program, a rendezővel, Gigor Attilával beszélgettem. Ebből a
beszélgetésből kiderült, hogy Gigor Attilát most leginkább ez a színházi forma
és korosztály érdekli. A közelmúltban tantermi előadásként rendezte meg az Antigonét a Szputnyiknak, a Hosszabbik út után pedig a következő
előadása is ifjúsági előadás lesz színházi nevelési programmal. Az egyenes
visszacsatolás, a nézők egyértelmű és közvetlen reakciója, és a történetmesélés
aktusa az, ami igazán motiválja a rendezőt. Minél nehezebb körülmények közt élő
gyerekeknek játszanak, annál hálásabbak a
fiatal nézők a rájuk szánt koncentrált figyelemért. Mivel annyi történettel
találkozunk napjainkban, ma nehezebb kiszűrni és megtalálni a valóban jó
történeteket, pedig a jó történetekhez mindenképp személyesen tudunk kapcsolódni,
és a történet feldolgozása magunkban már maga a nevelés. Az előadás formája TIE
( Theatre In Education) amely formában a színházi jelenetek és a különböző
drámapedagógiai formák dramaturgiailag szervesen egy egységet képeznek. Valamint
az is jellemző, hogy egy fókusztéma van meghatározva, de ez mindenképp nyitva
marad. A TIE előadások mindenképpen kerülik a didaxist és a kész válaszokat, a
történeteket magunkban kell befejeznünk, esetleg megválaszolnunk, vagy csak
gondolkodnunk a felmerülő kérdéseken, döntési helyzeteken. A Hosszabbik út próbafolyamatára voltam
kíváncsi, hogyan lehet próbálni, a közönségre és az improvizációkra ilyen
szervesen épülő előadást. Először elkészül maga az előadás, azaz összeáll a
Hornby-történet, és utána szabdalják szét közösen a Kerekasztal már tapasztalt
alkotói és a rendező.
Az előadás nem személyeskedik, a nézőktől nem várható el,
hogy három óra alatt megoldásokat, személyes sebfeltépegetéseket kövessenek el,
ez a felelősség nem nehezedik rájuk. Viszont az utólagos feloldás, esetleg a tanárokkal
való közös feldolgozás még a három órán túl is fontos. Egy fesztiválon egy
kicsit fals „kirakat-helyzet” jön létre, hiszen a középiskolás osztályon túl
mögötte ülünk, mi felnőttek is. A „szakmai” közönség kicsit hamarabb kezd
nevetni, talán még bátorító hatással van a fiatalabb nézőkre, akik így szintén
hamar feloldódnak. Az előadás tematikájának súlyával együtt mernek-merünk
nevetni.
Szenteczki Zita
