A kaposvári színészbüfében ülök. Az egyébként
zsibongó-zsongó tér most majdnem üres, az egyik asztalnál Hajnal - pár perccel
korábban még Világszép nádszál esküdt ellensége a Csiky színpadán - a másiknál egyetemista
bábszínészek, rendezők, marosvásárhelyiek és budapestiek, Árgyélusról folyik a
szó, fölöttünk zajlik a fesztiválnyitó. A felolvasó színház szövegén dolgoztam,
Lutz Hübner általunk Becsületbeli ügyre
keresztelt darabján. Szerdán bemutató.
A szombati érkezés, az ismerkedő drámajátékok
- ahol kiderül, kinek volt gomba a
jele az oviban, kinek inkább bor, mint sör, inkább göndör, mint egyenes – után nekivágunk
a darabnak. Németh Ákossal olvasunk, lassan, szinte mondatról mondatra
megállva, kérdezve. Honnan jön az indulat, ami arra vezeti a tizenkilenc éves
Cemet, hogy kegyetlenül megölje a lányt, akihez egészen addig próbált közel kerülni?
Ő és a barátja németnek vagy töröknek tartják inkább magukat, s hol húzódnak a
nemzetiségi, kulturális, identitásbeli különbözőségek határai? Asszimilációs
drámával, szerelmi tragédiával, bűnhődéstörténettel vagy krimivel foglalkozunk?
A válaszokat kis csoportokban keressük.
Színészek, egy - vagy két - rendező és egy dramaturg dolgozik együtt. Érdekes
műfaj a felolvasószínház, nem a nagy színpadi mozgásokról szól, mert a
színészek kezében még ott a szöveg, a hangsúly a verbalitásra kerül, és a
feszültségre, ami a jelzett vagy kimondott, de el nem követett, meg nem
jelenített cselekvések között keletkezik.
Mi mégis megpróbálunk kilépni a
statikusságból, néhány gesztus - egy érintés, egy elkapott tekintet – fontossá
válik. Mivel napközben előadásokat nézünk, az éjszaka marad a próbáknak.
Vasárnap este. A vendégek már elmentek, a nagyvilágítást lekapcsolták a
nézőtéri büfében, egy-két lámpa pislákol csak. Félhomályban két ember ül
szemben, de távol egymástól. Egyikük rendőrségi szakértő, a másik gyilkos. Valamelyikük
most feláll, lassan közel megy, és, ahogy megsimítja a másik arcát, ha csak egy
pillanatra is, megértik egymást.
Varga
Zsófi