hétfő, május 5

Saját halálom, mint déja vu


Hétköznapi agresszió. Így fogalmazta meg a Csöngő című ifjúsági előadás írója és rendezője, Kiss Márton, történetének lényegét. Két kamasz fiú meggyilkol egy harmadikat, aki osztálytársuk és barátjuk. Az indíték: idegesítő a pofája. Az eset megtörtént, a fesztivál helyszínén, Kaposváron, 2008-ban.


Az egyik srác, Dan (Ruszina Szabolcs), Eichmannra hajazó fizimiskával és tökéletes közönnyel ölni akar, de nem, mint Raszkolnyikov, hogy megtalálja a benne rejlő Napóleont. Ad hoc-nak tűnő életcélja az, hogy bizonyítsa alkalmasságát az idegenlégióba - ennek válik áldozatává Kris (Mészáros Tamás), a „lombikpatkány” – azzal csúfolják barátai, hogy lombikban született. Kris izzadtságszagú törleszkedése, mindent felülíró vágya arra, hogy tartozzon valahova, tanárai és kortársai kiszolgáltatottjává teszi. A második srác, Mike (Szanitter Dávid) igazi csatlós karakter, szolgál és üt, ha kell. Az előadás nem lélektani realista. Érezzük a karaktereket, de nem értjük a motivációjukat. A tér irreális - Polgár Péter munkája. Egy hullámzó vizet ábrázoló hatalmas fotó előtt – a srácok a Csöngő nevű folyó partján isznak, fogadnak és ölnek – kis plexi padokkal oldanak meg minden szükséges színváltást: a töri órától a facebook chatig. És közben kissé irritáló, hangulatfestő zajok teszik igazán bizarrá az előadást. A gyilkosságot az áldozat meséli el. A nézők felé fordulva beszél korábbi álmáról, amiben meglátta már saját halálának minden momentumát, csak épp akkor nem vele történt meg. Saját halálom, mint déja vu.

Az előadás végén a cellában járkál a két fiú, de nem tudjuk meg, mi történik bennük. Hiszen mindegy is. A fiúk, Akárkik. Bárkik lehetnének.





Gábor Sára

Színház- és Filmművészeti Egyetem